Magyar Zenés Színház

Szolnokon születtem – régen. Szerettem ott születni és élni. Szüleim szerettek, s bár nem vetett fel minket a pénz, boldog gyerekkorom volt. Pajkos kölök voltam, rosszaság: anyámnak állandóan az ügyeletre kellett velem járnia, mert hol a körmöm ugrott le, hol a karom törött el. Esetleg leestem a mászóka tetejéről. Azt hiszem öt-hat éves lehettem, amikor egy egész délutánra egyszerűen eltűntem. Szegény anyám halálra keresett, aztán hazament, hátha hazatalálok. Hazataláltam, s kaptam egy akkora pofont, hogy még most is fáj, mert csak virágot szedtem – neki. A kis mezei csokor ott árválkodott a kezemben. Anyám könnyes örömmel csókolgatta össze pofon-piros képemet.
Aztán lassan cseperedtem hasonló történetek sokaságával fűszerezve családi életünket. Szóval tipikus fiúgyerek voltam. Kilenc éves koromban például elloptam a tárolóból apám biciklijét és kihajtottam vele a főútra, ahol törvényszerűen elütött egy autó. Eltört a bal combcsontom. Ezután még évekig szenvedtem vele: nyolcszor műtötték. Most is „birtokolok” egy 28 cm-es velőűrszegecset, egy olyan fémötvözetet, amely a bal combcsontomban van. Ez azért lényeges, mert a hónapokig tartó fekvéstől felgyűlt energiáimat gyógyulásom után a táncban vezettem le. Imádtam minden mozgást, de a lábam teherbíró képessége miatt az orvosok vagy a kerékpározást, vagy a táncot ajánlották. Én táncolni akartam. Sikerült: revü és sztepptáncos lettem.
Egy idő után azonban kevés lett számomra a tánc: többre vágytam. Először koreografáltam az ország különböző színházaiban, és a televízióban, majd 1986-ban felvételiztem az operett-musical szakra, a „Színire”. Felvettek. Még ebben az évben szerződtetett az Operettszínház, ahol 15 gyönyörű évadot töltöttem. Csodás szerepeket játszhattam el, bejárhattam a világot. Közben a Színművészeti Főiskolán tanítottam öt évig, a balettintézetben egy évig. Szóval szerencsés embernek érzem magam, annál inkább, mert két gyönyörű leányom, és egy csodás feleségem van.
2001 augusztusától szabadúszó vagyok. Azóta főleg külföldön dolgozom, de szerencsére itthon is vannak előadásaim. Szeretem az operett műfajt, ehhez értek igazán, habár musicalekben is voltak sikereim. De az operett, az más! Álljon itt ezért egy idézet abból a szakdolgozatomból, amit az ELTE kulturális menedzser szakán írtam:

„Mi is az operett?

Mozarttól származik az elnevezés, ami "kis operát" jelent. Valójában magyarul "operácskának" kellene neveznünk.
Offenbach "találta ki" a műfajt, amely eleinte szatirikus, néha politikai hangvételű zenés társadalomkritika volt, amely aztán, népszerűsége hatására, a "komoly" művészetek mostoha gyermekévé vált, napjainkig. Hangvétele, örökös vidámsága és állandó, permanens sikere ellenérzéseket váltott és vált ki más művészeti ágak képviselőiből. Példa erre Émile Zola kirohanása a XIX. század végén:
"Az operett közrossz. Ki kell irtani, mint egy kártékony állatot."
Ehhez hasonló kirohanások az operett ellen elég gyakoriak manapság is. Nem óhajtok pálcát törni a nyilatkozók felett, hiszen komoly művészek éppúgy vannak közöttük, mint kultúrsznobok, akik csak az éppen divatos, vagy illő műfajokat "kedvelik". Annyit jegyeznék meg csupán, hogy ha nem tetszik, nem kell nézni, hallgatni. Az operettnek is megvan a helye a magyar és a globális zenei kultúrában, ha tetszik, ha nem.
Mint az Opera, az operett is klasszikus műfajjá lett. Klasszikussá váltak Lehár Ferenc, Kálmán Imre művei éppúgy, mint ők maguk. A világ operett szerető közönsége, ha igazi operettet akar látni, a magyarokhoz fordul, éppúgy, mint az igazi musicalélvező az amerikaiakhoz, vagy az angolokhoz, vagy a balett közönség az oroszokhoz. Operett-játszásban nagyhatalom vagyunk. Saját kultúránkon át kell megértenünk másokét, de előbb meg kell ismernünk és el kell fogadnunk saját kultúránkat ahhoz, hogy kellő nyitottsággal és nyugalommal hajtsunk főt a globális kultúra előtt. Próbáljuk megőrizni azt, ami a miénk, amíg lehet, hogy nyugodtan mondhassuk el magunkról: tiszta a lelkiismeretünk. „

Bozsó József